Én is szeretnék gyógyszerkutató lenni!

Elmentem a húsz éves gimnáziumi osztálytalálkozónkra. Igen, el mertem menni, pedig én is féltem, mint mindenki, hogy akkor most mit tudok felmutatni, és amim van, amit csináltam, az ér-e valamit, és nem lettem-e csúnya ahhoz képest, amilyen tizennyolc évesen voltam meg hasonlók. De most nem erről szeretnék beszélni, egyébként pedig ép bőrrel megúsztam az egészet, nem csorbult nagyot az önbizalmam, de ezt csak mellékesen jegyzem meg. Ami inkább megragadott, az az egyik srác volt, akivel gimiben jóban voltunk, sőt, ragaszkodtunk is egymáshoz, amolyan lelkitárs féleség voltunk egymás számára, de aztán elsodort minket az élet egymástól. Nem, nem szerelmesek voltunk, és ez most sem lesz egy újrakezdett lamour története, bocsássátok meg, ha ezt várjátok! Bírtuk egymást. Meg támogattuk egymást, azt hiszem. Kicsit sután viselkedett mindig, ügyetlenkedett, én meg kiálltam mellette. Mit tegyek, szerettem védelmembe venni a gyengébbeket.

Most, hogy láttam, úgy éreztem, Laci semmit sem változott. Néhány szarkaláb meg ősz hajszál maximum, de ez lényegtelen. Örült nekem, és amikor félrevonultunk a többiektől, mesélni kezdett magáról. Hogy egyedül él, külföldön. Meg hogy kutató lett. Először a biológia szakot végezte el, aztán doktorált, majd több tengerentúli egyetemen megfordult, most pedig Európában dolgozik egy teamben, egy nagy gyógyszercég alkalmazottja, és gyógyszerfejlesztéssel foglalkozik. Azt állította, hogy ha a mostani projektjük sikeres lesz, akkor néhány éven belül, mondjuk négy-öt év múlva, bizonyos fajta daganatok, amelyek eddig gyógyíthatatlanok voltak, kezelhetővé, sőt, gyógyíthatóvá válnak. Kicsit csillogott a szeme, csak úgy, lacisan, amikor ezt elmesélte, és én amellett, hogy büszkének éreztem magam, hogy ezt az embert ismerem, összecsaptam a kezem, hogy te jó ég, igen, valaki ezt megteszi! Valaki tényleg azért dolgozik, hogy másoknak jobb legyen! Hogy ez már mekkora flash, milyen nagy dolog részt venni egy olyan kutatásban, amelyik ilyen konkrétan menti meg emberek életét!

Hogy nekem mennyi vágyam volt régen: küzdeni az őserdőkért, megmenteni állatfajokat, a Föld klímáját rendbetenni, megszűntetni az éhezést, és valljuk be, egyikbe sem kezdtem bele, és most nem részletezném, hogy mi mindent csináltam egyébként, és hogy az ehhez képest sok vagy kevés, mert talán nincs értelme hasonlítgatni, tényleg van két gyerekem, és ezerféle munkám volt már, de akkor úgy éreztem, hogy ez gyönyörű! Laci elmondta, hogy más teamek teljesen más gyógyszerek fejlesztésén dolgoznak, a gyógyszergyárak rengeteg pénzt költenek erre, és egy-egy készítmény kifejlesztése egészen belátható időn belül megtörténik. Mert én eddig úgy gondoltam, hogy senkinek nincs ideje évtizedeket várnia, amikor beteg – azt hittem, ennyi a fejlesztési idő -, de négy-öt év valóban elképzelhető.

De most komolyan, ő tényleg az emberiség jobbá tételén munkálkodik! És egy kamaszkori álom beteljesülést. Mondhatnám, hogy valahol elrontottam, amikor a bölcsészkarra jelentkeztem, de nem húztam volna sokáig a biológián, szóval inkább csöndben maradok. De egy másik életben én is szeretnék gyógyszerkutató lenni! Az tuti.