Édesapám másfél éve halt meg, és nem tagadom, még mindig nem vagyok túl a veszteségen. Talán sosem leszek, ki tudja. Közel álltunk egymáshoz, a végén talán még inkább, mint előtte bármikor. Emlékszem, amikor diagnosztizálták nála daganatot, és mi nagyon sokáig reménykedtünk, hogy csak néhány hónap kérdése, és minden rendben lesz, minden visszaáll a régi kerékvágásba. Sokat látogattuk és kísértük a kórházba, de sajnos a kezelések csak nagyon kis mértékben hatottak, és folyamatosan romlott az állapota. Komolyan mondom, az utolsó hónapig nem hittük el, vagy nem akartuk elhinni, hogy tényleg meghalhat. Most már úgy gondolom, ő hamarabb tudta, mint mi, csak nem akarta szóba hozni, nem akart minket elkeseríteni, de szerintem érezte.
Amikor világossá vált, hogy nincs visszaút, amikor hivatalosan is elhangzott, hogy orvosilag már nem tudnak mit tenni, csak – időlegesen – fenntartani az állapotát, szinte sokkot kaptunk. Egyszerűen nem akartuk ezt elfogadni. Emlékszem, nagyon sokat látogattam a kórházban, amennyit lehetett, vele voltam, de csak azt láttam, hogy fonnyad, hogy rosszul érzi magát, egyre kevesebb az életkedve, nem akar már beszélgetni sem, és – amit a legszörnyűbb volt nézni – egyre erősebbek a fájdalmai. Persze minden alkalommal, amikor ilyet tapasztaltam, szóltam a nővérnek, aki néhány órán belül vissza is tért egy fájdalomcsillapító tablettával. Nem tetszett a kórház sem: mindenki rohant, apámra nem jutott idő, a szoba piszkos volt, és három másik emberrel kellett megosztania, akikkel ő egyáltalán nem értett szót, olyan is akadt, aki már régen elvesztette az öntudatát. A legborzasztóbb, hogy néha azért nem lépett kapcsolatba velem, azért nem szólt, mert mindene fájt, és semmi másra nem is tudott figyelni.
Ekkor kezdtem el utánanézni, milyen megoldást találhatnánk, hogyan segíthetnénk. Apu nem akart hazajönni, és őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy jól el tudtuk volna látni őt, de persze, ha így dönt, megpróbáltuk volna. Viszont találtam egy közeli hospice osztályt, amit azonnal felhívtam, majd bementem, és beszéltem a vezetővel. Hosszú hónapok után első alkalommal tudtam kicsit megnyugodni. Nagyon kedves és megértő volt a személye, és elmondta, hogy a hospice elvei szerint mindenkit, így minden, orvosilag már nem gyógyítható beteget is megillet az emberhez méltó élet. Ebbe pedig beletartozik a lelki és fizikai jóllét, az osztály feladata pedig, hogy ezért mindent megtegyenek. Egy egész team foglalkozik mindenkivel, pszichológust is biztosítanak, és külön orvos figyel arra, hogy megfelelően csillapítsák a betegek fájdalmát. Elmondta, hogy ma már nagyon korszerű fájdalomcsillapítási eljárások és új fejlesztésű készítmények vannak, amelyek egyrészt hatékonyak, másrészt pedig megőrzik a beteg öntudatát is.
Hosszan beszélgettünk apuval, míg végül beleegyezett, hogy átvigyük a hospice-osztályra. Sajnos egyből nem volt hely, de egy héten belül bejutottunk. Az utolsó két hetét itt töltötte. Aki nem vesztett még el senkit, nem tudja talán, mennyit számít, hogy akit szeretünk, hogy érzi magát élete utolsó napjaiban. Megmondhatom: elképesztően sokat. Apu már akkor megnyugodott, amikor megérkeztünk. Amikor az orvosok hosszan beszélgettek vele az állapotáról, még hálásabb lett, különösen, hogy napokon belül érezte a különbséget a fájdalomcsillapítással kapcsolatban. Olyan készítményeket kapott, amelyek folyamatosan hatottak, és bár azt nem állítanám, hogy tökéletesen fájdalommentesen élt, de tudtunk beszélgetni, még nevetni is, és elmondtuk egymásnak, amit el kellett.
Hálás vagyok az orvosoknak és hálás azoknak, akik kifejlesztették ezeket a gyógyszereket. Jó lenne, ha minél többen tudnák, hogy van lehetőség az élet végén is kevesebb fájdalommal létezni, és méltó módon eltölteni azt az időt, ami maradt.
Köszönjük Áginak, hogy elküldte nekünk a történetét!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: